Napórák nyomában: mégegyszer Debrecen

 Előző napórás posztomban azt ígértem, hogy Budapest és környéke felé vesszük az irányt.  Most mégis visszatérünk a cívis városba, mert a régebben leírtak bizony frissítésre szorulnak. 

 Szeptember 16-án, második látogatásom alkalmával igyekeztem a korábban már felkeresett dolgok egy részét újra dokumentálni és természetesen újakat felfedezni. Azt gondolom,  mindkét célkitűzésem nagyrészt sikerült, persze ahogy lenni szokott, nem zökkenőmentesen. Mint kiderült egy online újságcikkből, a híres Virágórát áttelepítették a belváros egy másik pontjára, a Fórum bevásárlóközpont mögé. Kora ősz lévén virágok pompáztak körülötte, ahogy az egy szépen gondozott parkhoz illik,  eredeti arculatát továbbra sem nyerte vissza. Az árnyékvető tartóján egy Kölcsey-idézet ad útmutatást:

"MESSZE TEKINTS. A PÁLYA KICSINY, TÚL RAJTA NAGYOBB VÁR". 

Innen tovább indulva kerestem egy másik, számomra addig ismeretlen napórát.  Már-már azt hittem, ez is kudarccal ér véget - egy kertvárosi ház napóráját ugyanis nem sikerült megtalálnom. A kísérlet végül felemás eredménnyel zárult: mint fény derült, a korábbi MCSE-listán a Végh Dezső utcai napóra azonos a Nándor utca és a Füredi út sarkán levővel, melyet már itt korábban megismerhettünk. Az egykori Jost-villa épülete azóta a helyi református  bölcsődéhez tartozik, és műemlékvédelem alatt áll. Megemlítendő még az intézmény bejáratánál ültetett Páfrányfenyő (Gingko Biloba) fa, amely így helyi természetvédelmi területnek minősül,  bár ilyenre a centrum több pontján láthatunk példákat. Mindenesetre a napóráról most jobb képek születtek, mint akkor decemberben, bár a keresgélést a pénztárcám bánta némileg. 

És ha már Debrecen,  akkor ATOMKI. Megmondom őszintén,  sokáig próbáltam rátalálni. Már feladni készültem a projektet,  amikor meglett. Valójában az udvaron, a bejárat közelében álló ún. kaszkádgenerátor vezetett nyomra. Ez az eszköz volt az intézmény első részecskegyorsítója. Szerettem volna volna közelebbről is lefényképezni  de a biztonsági őr hölgy csak a kapun kívülről engedélyezte. Ezért nem is nagyon tudtam közzétehető fotót készíteni, másfelől azt is kétlem,  hogy örülnének egy ilyen lépésnek (egyébként is úgy vettem észre, hogy dacára annak, mennyi látnivaló van a városban, néhányan nem kedvelik az önjelölt fotósokat). 

Szerettem volna kimenni a Botanikus kertbe újra megnézni a Napfizikai Obszervatóriumot, de az időközben történt események igencsak elvették a kedvem, így csak a kapuig jutottam. 

 Noha az egyetem parkjában lévő szökőkút látványa némileg kárpótolt,  mégis inkább a hazaút mellett döntöttem.  Annál is inkább,  mert amúgy sem volt sok vissza az indulásig.  Az igazat megvallva vegyes érzésekkel gondolok arra a napra. Jelen terveim között nem szerepel a visszatérés. Ki tudja, talán jövőre? 

Csillagok útján 2. - A Keter

 A sorozat következő részében - noha a neve ezt sejtetné - nem valamely külföldi intézményről lesz szó, a szóban forgó csillagda ugyanis Budapesten található. A korábban bemutatott debrecenivel szemben a Keter nagyon is működik, emellett több  számomra mérföldkőnek tekintett dolog kötődik hozzá.  

Az egész történet még tavaly decemberben kezdődött (?) egy hirdetéssel: az egyik online piactéren valaki eladásra kínált egy IX. század végi cikkgyűjteményt, melyből a legérdekesebb Gothard Jenő csillagásznak planetáris ködök és nóvák spektroszkópiáját taglaló beszámolója volt. Le is csaptam rá azonnal,  és hamarosan könyvtáram értékes darabjává vált. Az átvételt személyesen szerettem volna, amire végül Budapesten, a Budakeszi úton egy különleges iskola portájánál került sor. Miért is használtam az előbbi jelzőt? Mert a Lauder Javne Iskola és Óvoda a fővárosi és környéki zsidó közösség egyik oktatási intézménye (ha jól tudom,  a másik a XIV. kerületben, az Amerikai úton működik). Mint kiderült, a cikkgyűjteményt értékesítő Horányi Gábor az iskola igazgatója volt, bár vele ekkor még nem találkozhattam. Gyorsan feltűnt az épület tetején ismerősen fehérlő kupola. Valójában kettő volt, a középtáji sokkal nagyobb.  

Gáborral meg is indult a levelezés ezügyben: mint kiderült, a fehér kupola ténylegesen egy működő csillagvizsgáló, de a nagyobb szürke a várakozásaim ellenére nem planetáriumot rejtett. Végül is megegyeztünk abban, hogy megnézhetem a csillagvizsgálót egy előre megbeszélt időpontban. Az élet sajnos hozott pár váratlan és felettébb kellemetlen fordulatot tett további egyeztetés híján sokáig váratott magára.  Egészen pontosan február 27-ig. Gábor személyesen kísért végig az iskola lépcsőit megmászva a folyosókon át a tetőre (ekkor már nem ő vezette az intézményt, "mindössze " a tehetséggondozásért felelt). Itt lett felállítva a kb. 4 méter széles obszervatórium, a Keter. A héber szó koronát jelent, hiszen a létesítmény mintegy megkoronázza az iskola tömbjét, de ezen felül metafizikai értelmezése is van: e néven illetik ugyanis a tudaton és az emberi felfogóképességen túlmutató tudást, melyet gyakran a véges és a végtelen közti kapocsnak tekintenek. 

A csillagda pályázati úton valósult meg, 2024-ben kezdte meg munkáját. A Lauder Multiverzum Innovációs Tér projektje keretében oktatási célokra használják, de elvileg nem csak ottani diákok számára látogatható. A kupolában lehetőség van hagyományos optikai távcsöves, naptávcsöves és spektroszkópiai észlelésekre - és persze a látottak rögzítésére is. A főműszer egy kb. 15 cm-es (?) átmérőjű Celestron márkájú, ránézésre katadioptrikus távcső (talán Makszutov-Cassegrain típus). Ezekre jellemző a rövid tubus és az ehhez képest nagy átmérő. A műszert egy rögzített ekvatoriális mechanikára szerelték, melyen az adott égitest felkeresése és szükség esetén követése elektronikusan is történhet (utóbbi feltétele pl. a halvány égi objektumok eredményes fotózásának). A távcső balján volt található a kisebb naptávcső. Mivel nagyjából fél 12 körül érkeztem, adta magát Napunk megfigyelése, ráadásul mindjárt a különleges hidrogén-alfa vonalon (erről már volt szó korábban). Mivel kaptam engedélyt felvételek készítésére - Gábornak előre jeleztem, hogy ezek a bloghoz lesznek -, így természetesen éltem a lehetőséggel.  Hatalmas élmény volt, mert bár volt szerencsém látni a Napot ugyanebben a tartományban egy Coronado-naptávcsővel úgy egy évtizeddel ezelőtt, fényképek készítésére a mostani volt az első alkalom. Sajnos a mobilos fotókon a napkorong képe gyakorlatilag teljesen túlexponálódott ("beégett"), pedig ott akkor számos protuberancia volt látható,  de a korong széle felé próbálkozva az "oldalról" észleltek már szépen nyomot hagytak a fotóanyagban. Mindenesetre üde színfolt volt a csillagunk szélén látszódó nagyobb méretű napfolt. A közben folytatott eszmecsere során Gábor elmondta, mennyire fontosnak tartja a csillagászati ismeretek beépítését a tananyagba (elméletet és gyakorlatot egyaránt). Példaként - ha jól emlékszem  - Thaiföldet hozta fel, ahol állítólag a fizika érettségi megszerzését ezek meglététől teszik függővé. 

Nagyjából félórát voltam ott. Ugyan elégedetten távoztam,  mégis szívesen maradtam volna még. Szívesen megismételném a látogatást,  újabb észlelésekkel és fotózással megspékelve, de erre ezidáig nem került sor. Ettől függetlenül úgy vélem,  a Keter a kevés hazai oktatási csillagda egyikeként képes hatékonyan ellátni feladatát. Vagyis segíti a jövő magyar csillagászait és asztrofizikusait a szükséges tapasztalatok megszerzésében.

Ezúton köszönném meg mégegyszer Gábornak a lehetőséget a látogatásra és az észlelésekre, hiszen ezek nélkül jelen bejegyzés nem jöhetett volna létre.

Óbudai camera obscura

Egy fa és a közvilágítás furcsa játéka.

Egyik kedvelt helyem a fővárosban Óbuda. Gyakran sétálgatok a Flórián tér és Szent Margit Kórház táján, sokszor még este is, amolyan stresszoldásként. Így tettem május 29-én is, a késő esti időpont ellenére. Ahogy befordultam a Bécsi útról a Reménység utcába, a fa alatt egy különös, sötét és  világos foltokból álló rácsszerű mintázat tűnt fel. Egyből beugrott a fénykép egy könyvből: ezen a fotós ugyancsak egy fa alatt állva figyelte a Napot teljes napfogyatkozás alatt. A falevelek közti keskeny rések lyukkameraként (latinul camera obscura) viselkedve vetítették a talajra központi csillagunk csorbult képeit. Esetünkben is ugyanez történt,  de a fényforrás itt egy utcai lámpa volt:

A lyukkamera egy zárt, elsősorban kocka vagy téglatest formájú eszköz, melynek egyik oldalán középen egy kisméretű nyílás található. Ezen keresztül egy fényforrás vagy a környezet képe leképeződik az átellenes oldalfalon. Ilyen lehet pl. egy doboz vagy akár egy szoba, amelyen csak egy nyílás található (utóbbira jó példa a bárki által látogatható Specula Egerben). A lyukkamera tehát lényegében a mai fényképezőgépek őse. Valószínűleg az arab világban találták fel, de annyi bizonyos, hogy csillagászaik már a 10. században is használták pl. napészlelésekre. Európában a reneszánsz alatt kezdett elterjedni. A csillagászok mellett művészek is előszeretettel használták és sokan használják még ma is. Jómagam is tervezek egyet építeni, amint lehetőségem lesz rá, és a tapasztalataimat is megosztom. 

*  *  *

Ha tetszik a blog, kérlek támogasd tevékenységem egy kisebb adomány formájában. Részleteket lásd a lap alján.

Napnyugta zivatarfelhővel

 Csaknem egy hete bizonyára sokan megcsodálták a lenyugvó Nap fényében fürdő zivatarfelhőt, és többen meg is örökítették a látványt.  Így tettem én is.

 

Május végén a hazánk felett lévő ún. anticiklonnak köszönhetően nyárias, napos időben volt részünk, de a közelgő hidegfront miatt létrejöttek zivatarfelhők, olykor mozgalmasabbá téve az időjárást. Ilyen volt a május 27-én Tatabánya térségében kifejlődött magányos cella is. Mivel szeretek szép és látványos égi jelenségeket fotózni, adta magát hogy most is ezt tegyem. 

A képet Budapest XI. kerületében, a Kelenföldi pályaudvar közeléből készítettem 20:31-kor Samsung Galaxy telefonnal. A fent a dagadó, csaknem teljes Hold látható. Az impozáns alakzatot már délután fél négy után néhány perccel megláttam dél felé, de lefotózni akkor nemigen tudtam. Este azonban sokkal jobb volt a helyzet,  mivel viszonylag magasan tartózkodtam az észlelés pillanatában, ráadásul a napnyugta fénye jobban kiemelte az égi háttérből. Szépen látszódott a szélein egyfajta függőleges tagoltság a legyezőszerűen széttartó sötét sávok révén, melyeket az intenzíven feláramló légmozgások hozhattak létre. A zivatarcella a Fejér vármegyei Adony térségében jéghullást is okozott. Mint az másnap kiderült, több észlelő is látta és szebbnél szebb felvételeket rögzített róla, ezek az Időképen tekinthetők meg. 

Az évek során rengeteg fényképet csináltam különféle felhőtípusokról és formációkról, mindenféle telefonnal. Itt volna az ideje a legjobbakat kiválogatni és egy tematikus sorozat vagy képgaléria formájában közzétenni. Még nem tudom,  melyik változat valósul meg, de de valamelyik biztosan.

Utazás a Holdba - a Duna partján

 Az talán már megszokott dolog,  hogy az ember az utcákat és tereket járva itt-ott csillagászati vonatkozású látnivalókba botlik: legyen szó egy utcanévről, egy domborműről valamelyik ház falán vagy a már innen jól ismert napórákról. Ehhez persze nyitott szem és némi fogékonyság is kell. Ám mindenre nem lehet felkészülni...

Egy éjjeli séta alkalmával a budapesti belvárosban jártam, amely ilyenkor mondhatni egész kellemes (leszámítva a pénteki-szombati időszakot). A Ferenciek teréről befordultam a Kígyó utcába, majd a Váci utcát keresztezve tovább a Piarista közbe. Még be sem értem az árkádos részre, valami nagyon furcsát de mégis ismerőset vettem észre: Holdunk felfújt, élethű modellje függött a sétány felett olyan 4-5 méter magasan. A modell átmérője is nagyjából ekkora lehetett. Elkészítéséhez valószínűleg a Clementine felvételeit használták fel, amely NASA szondájaként 1994-ben sikeresen térképezte fel az egész holdfelszínt. A kép március 14-én hajnali fél 3 körül készült:

Másfél hónappal később, április 30-án újra meglátogattam a "Pesti Holdat", immár délelőtt. Láthatóan a turisták és a járókelők is felfedezték maguknak: 

A modellnek otthont adó épület legjobb tudomásom szerint a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola birtokában van, de az utcaszinten néhány vendéglátóipari egység is működik. 

 Bár ilyen felfújható holdgömb Magyarországon valószínűleg egyelőre csak itt van, a világon számos helyen és méretben fellelhető. Ráadásul kereskedelmi forgalomban is kapható, számos cég és weboldal kínál ilyeneket. A legnagyobbat - úgy tudom - a németországi Oberhausenben mutatták be. A Gasometerben, egy egykori ipari létesítményben állították ki, amely manapság kiállítások és rendezvények színhelye. A 25 méter átmérőjű attrakció 2009-ben, a Csillagászat Nemzetközi Éve keretében került bemutatásra a Csillagórák - A Naprendszer csodái című tárlat csúcspontjaként. Megálmodója Wolfgang Volz fotóművész, a megvalósításhoz varrónők és egyéb segítők közös munkája kellett. Ehhez is a Clementine képanyagát használták fel. Ma már nem tekinthető meg élőben, azonban számos fénykép és videó áll rendelkezésre a témában. Ami pedig a mi "Holdunkat" illeti remélem, még sokáig nézhetjük és fotózkodhatunk vele. 

Csillagok útján - Debrecen

 

 Új év, új sorozat. Az eddigi, már megszokott napórás bejegyzések helyett egy 2024. december 22-i látogatásról szólnék röviden. Kivételesen két részletben, az elsőben egy intézmény felkereséséről. Gondolom, többen kitaláltátok: az egykori Napfizikai Obszervatóriumról van szó.

 

 Történt ugyanis, hogy kis könyvtáram gazdagítása okán Debrecenbe utaztam. Bár nem kis utazás ez Budapestről, mégis jobbnak láttam a személyes átvételt. És ha már ott vagyok, akár körül is nézhetek. E szempontból is jónak tűnt a dolog, mivel - a „kötelező” látnivalók mellett – több tudományos vonatkozás is található. A város időjárása kezdetben ködös majd fátyolfelhős volt, nem épp kirándulóidő. Gondoltam, a délelőtt folyamán felkeresem a bakancslistás helyeket, végállomásként az Obszervatóriummal. Utóbbi a Debreceni Egyetemhez tartozó botanikus kertben áll, és a campushoz villamossal is el lehet jutni, mégis a gyaloglást választottam (útközben némi keresgélés árán egy napórát is megtaláltam, de erről egy másik posztban).

 Eljutottam az Egyetemhez. Az előtte kialakított tér a szobrokkal kiegészülve már-már egy főúri kastély látképét idézte. Eközben az égen egy 22 fokos haló is feltűnt, ami némileg fokozta az élményt (2. kép, sajnos nem nagyon látszik). 

Ideje volt továbbmenni. Megnézhettem a 18. században élt Hatvani István professzor szobrát, Varga Imre alkotását. Úgy 15 perces sétát követően érkeztem meg a botanikus kertben bejáratához, ahol kifizetve a belépőt, egyenesen a csillagdához indultam. 

Nem volt nehéz: a sétány csaknem a bejárattal szemben, nyílegyenesen vezetett. Az épület elülső oldalának teteje „hagyományos” kupola szürkéllett, a mögötte lévő objektum már közel sem értelmezhető ilyen könnyen. Ám ha valaki némileg felkészülten érkezik ide, rájön, hogy a csaknem vízszintesen álló hosszúkás valami az obszervatórium szovjet gyártású fő műszere, az ún. spektroheliográf egy koronográffal kiegészülve (3. képen szemből, 4-5. képeken jobban látható). Az együttes a napfény egy szűk, vörös színbe eső szakaszát (a színkép vagy spektrum ún. hidrogén-alfa vonalát) felhasználva vizsgálta központi csillagunk ritka és forró légkörét, a kromoszférát és a napkoronát. E régiók azonban akkor kutathatók hatékonyan, ha a napkorongot kitakarják – erre szolgál a koronográf. Másik műszere a fotoheliográf volt, mellyel megfigyelhették és fotózhatták a Napot, elsősorban a napfoltoknak nevezett hűvösebb régiókat. Ezek a jelenségek átmeneti jellegűek, számuk és méretük összefüggésben áll a Nap mágneses mezejével, és az égitest aktivitásával (naptevékenységi ciklus, röviden napciklus). Nyomon követésükkel bizonyos mértékig előrejelezhetők olyan események, melyek nemcsak sarki fényeket, hanem távközlési zavarokat és akár áramkimaradást is okozhatnak. Az intézmény 1958 és 2015 között működött az MTA Napfizikai Osztálya kezelésében, ezalatt a hazai napfizikai kutatások egyik központja volt (a gyulai társintézmény 2016-ig létezett). Az itt született eredmények nemzetközi adatbázisokba is bekerültek. Az épület szerencsére nincs romos állapotban, de az elhanyagoltság bizonyos jelei már meglátszanak. Közvetlenül mögötte van egy látványos üvegház, benne akár 2 méteres kaktuszokkal és egyéb egzotikus növényekkel (7. kép). Elvileg be lehetett volna menni, de idő híján akkor nem tettem meg. A botanikus kert szélén áll az Agóra Tudományos Élményközpont hófehér épülete, tetején a csillagvizsgáló kupolájával – ottlétemkor sajnos zárva volt, de az udvarában egy nagy Jupiter-modellt azért sikerült megnézni. A télies idő ellenére a kert hangulatos volt a befagyott tavacskával és a Diószegi Sámuelt és Fazekas Mihályt ábrázoló szobrokkal (8. kép; nevükhöz fűződik az első magyar nyelvű orvosi-botanikai célú összefoglaló mű, az Orvosi Füvész Könyv). Nem sokáig időztem, lassan mennem kellett. Pedig szívesen benéztem volna a csillagdába. Természetesen a vasútállomásig nem sétáltam, inkább a villamost választottam. Igazából még leszálltam a városközpontban, hogy körülnézzek. A Református templom és a belváros akkor a karácsonyi vásárnak és a műjégpályának is helyet adott. Egyébként az egész egyfajta sétálóutca képét mutatta, tele színes, domborművekkel és faragványokkal díszített épületekkel. Külön érdekes volt számomra - nem véletlenül - a Református templom tövében megalkotott Vörös torony és előbbi „kistestvére” (9-10. kép). Ám utam elsősorban nem ide, hanem a Kollégiumhoz vezetett – de erről már a folytatásban...

Napórák nyomában: Pomáz

 Az alábbiakban elhagyjuk a Dunakanyart és a főváros felé vesszük az irányt. A következő állomás Pomáz. A kisváros úgy 15-20 kilométerre van Budapesttől, autóval, busszal és HÉV-vel jól megközelíthető. Kialakítását tekintve a napóra nem számít különlegesnek még regionális szinten sem, mégis érdemes meglátogatni. 

 Amit meg is tettem ez év február 8-án: délután felszálltam a H5-ös HÉV-re Budapesten, a Batthyány téren és irány Pomáz.  Persze nem csak úgy a vakvilágba indultam el. Elkezdtem keresgélni a a különböző forrásokban, hogy vajon a közelben van-e még felkeresetlen napóra. Így találtam rá a szóban forgó eszközre az egyik közösségi honlapon. Nagyjából 30 perces utazást követően meg is érkeztem. A napóra nem túl feltűnő, de viszonylag hamar megtalálhatjuk, ha tudjuk merre kell keresni: a HÉV- és a buszállomás közelében, az Árpád fejedelem útja-Rákóczi utca-József Attila utca csomópontjában lévő körforgalom közepén 1-2. kép, 1. képen a háttérben az '56-os emlékmű látható).

Emiatt kicsit nehéz volt közelebb menni. Bár a dolog ment, az akkori mobiltelefonommal (iLike X5 Lite) így sem sikerült éles képeket készíteni (3. kép). Ennek ellenére jól látható a tetején lévő felirat: "VÁROSNAP 2013" (minden valószínűség szerint ekkor kerülhetett a helyére). Gyűrűs-ekvatoriális szerelésű, úgynevezett abroncsnapóráról van szó, amely a modern napórák közül talán a legelterjedtebb típus. Lényege, hogy a számlap egy két részre osztott vízszintes félkörívre van szerkesztve.  Felső részét tavasszal és nyáron, az alsót pedig ősszel és télen érik a napsugarak. Az árnyékvető és a számlap végződéseit egy gyűrű köti össze. 

Készítője Kovács István gépésztechnikus, nyugdíjas vállalkozó. Ez és a helyszín földrajzi koordinátái (északi szélesség 47 fok 47 perc, keleti hosszúság 19 fok 26 perc) láthatók is a napóra alsó tábláján rovásírás-szerű formában. Ez azért is érdekes megállapítás,  mert a napóra környezetében találhatunk egy '56-os és egy Trianon-emlékművet. Utóbbit a Nemzeti Összetartozás Terén, ahol számos, történelmi motívummal díszített pad is van, melyek szintén Kovács István munkáját dicsérik. Számos emlékmű és emléktábla található a városban, többségük a honfoglalással és az ősi magyar kultúrával kapcsolatos (közülük megemlítendő a Honfoglalás-emlékmű, melyet egy Kő-hegyi túra alkalmával véletlenül találtam meg a városi temető mellett). De ha már tudomány: a szerb származású Luppák az egyik leggazdagabb helyi család voltak. Egyik rokonuk nem más volt, mint az ismert fizikus és feltaláló, Nikola Tesla, aki két alkalommal is vendégeskedett náluk (erre a család egykori házán elhelyezett tábla emlékeztet). Szomorú mementóként szolgál ugyanakkor a HÉV-állomás falán elhelyezett tábla, mely az 1946. márciusában vonaton kitelepített 1032 német származású polgárnak állít emléket. 

 Pomáz után a szomszédos Budakalászon is megpróbáltam egy lakóház napóráját lencsevégre kapni, de nem jártam sikerrel. Talán legközelebb. Egyébként mindkét városkában akad látnivaló vagy egyéb szabadidős lehetőség, köszönhetően fekvésének és történelmüknek. Éppen ezért, aki fogékony az efféle dolgokra, tegyen egy próbát, csak bátorítani tudom. 

Napórák nyomában: Szentendre

 A hosszabb szünet után egy újabb napórát mutatnék be nektek, ezúttal egy Duna-menti kisvárosból, Szentendréről. Lássuk!

A város a Dunakanyar, sőt talán az egész ország egyik leghangulatosabb települése. Budapest belvárosától nagyjából 20 kilométerre, a Duna jobb partján, a vulkanikus eredetű Visegrádi-hegység lábánál fekszik (ez utóbbit gyakran egybemossák a szintén közeli Pilissel). Nem mellesleg tele van látnivalóval: csak a belvárosban 5 templom található, melyek a római katolikus és - a nagyszámú, szerb gyökerű polgárság miatt - görögkeleti egyházhoz tartoznak (utóbbiakból legalább három van Szentendrén, ezek egyébként országosan viszonylag ritkák; lásd pl. a Belgrád Székesegyház, 1. kép). Ezért itt az egyes közterületek nevét magyarul és szerbül is láthatjuk. Ezeken kívül fennmaradtak pl. római kori emlékek is, vagy akár említhetnénk Ráby Mátyás történetét is, melyet Jókai Mór alkotása tett legendává. Mégis, a város leginkább talán keskeny macskaköves utcáiról és sikátorairól, valamint hagyományőrző szabadtéri múzeumáról (skanzen) ismert. Ennek ellenére meglepő volt az ősz végi turistaáradat, akik között sok volt az ázsiai (közel- és távol-keleti egyaránt). Egy darabig kénytelen voltam velük együtt vonulni...

Bár Szentendre a kedvenc helyeim közé tartozik, elsősorban nem a "mainstream" turistalátványosságok miatt mentem oda idén november 5-én. Munkaidő előtt volt néhány szabad órám így gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal: elkezdtem keresgélni, merre lehet napórákra bukkanni a közelben. Szerencsére Szentendre pont adta magát, mivel közel van, jó hely és két napóra is található a centrumban. Jól van, gondoltam, nézelődöm és tanulok is egyszerre és a "vadászat" végén kicsit leülök a Duna-parton. Úgy 40 perces utazást követően leszálltam a HÉV-ről és a Templom-domb felé vettem az irányt, ahol szép kilátás  és gyerekzsivaj fogadott (mint hamarosan kiderült, szünetben itt játszanak és pihennek a szomszédos általános iskolai tanulói). Itt kell lennie az első, mellesleg nagyon régi fogásnak.  Mivel sajnos nem volt nálam a leírás,  így elkezdem kutakodni a templom körül,  de hiába. Megnéztem máshol is, hátha rosszul emlékeztem a helyre de mivel az idő is szaladt, elindultam a soron következő napórához. Ezt már sokkal könnyebb volt megtalálni: fejemben volt egy korábbi MCSE-cikk amihez egy fényképet is mellékeltek, így leltem rá a parton, a Duna korzó 4. szám alatti sárgás-fehéres mintázatú ház déli falán. Az épületet a helyiek "Napórásház" néven emlegetik (régebbi fotókon még a felirat is látható). Az acélból készült, körcikk alakú eszköz nagyjából 3,5-4 méter magasan található, vertikális elrendezésben. Legnagyobb kiterjedése 40 cm körül lehet. Árnyékvetője nehezen kivehető még oldalnézetből is, de ott van (2., 3. és 4. képek):

Mivel szép idő volt, a terveknek megfelelően kiültem a partra, nézni a Szentendrei Duna-ágat, ami igazán nyugodtnak tűnt. Innen nézve a Szentendrei- sziget is elég közel van, csónakkal könnyen át lehetne menni. Erre nincs szükség, mert - elvileg  - komp jár a szigetre és vissza (kérdés,  hogy ez mennyire igaz az őszi-téli időszakban). Lassan elbúcsúztam a természetközeli panorámától és megindultam a HÉV-állomásra. Eltökéltem,  hogy a közeljövőben újra megkísérlem a Templom-dombi napóra megtalálását. Érdekes módon e sorok írásakor úgy néz ki,  hogy sikerült is: miközben válogattam a bemutatásra szánt fotókat, az egyiken ráakadtam valamire, ami megfelel a leírásoknak: ha az oldalnézetből látható ajtó felett ferdén nézünk a belógó faág irányába, észrevehetünk valamit, ami nagy valószínűséggel a keresett napóra lesz (5. kép). De amint lesz egy jobb fényképem, erről is fogok írni.  

Ami viszont már a helyszínen meglepett, a tér kövezete volt: Szentendrén és a Dunakanyarban megszokott dolog, hogy nagyrészt a szürkés vagy barnás színű vulkáni kőzetekből, úgynevezett andezitből vagy andezittufából építkeznek (hiszen ezekből épül fel a Visegrádi-hegység is). Ezért volt meglepő,  hogy a teret borítók a Duna felé néző oldalon nem ilyenek hanem zöldes színű, gneisznek nevezett összetételűek. A gneisz egy ún. metamorf (átalakult) kőzet, amely nagy nyomás hatására - elsősorban helységek felgyűrődésekor - keletkezik főleg  gránitból. Ez a kőzet legközelebb az Alpokalján, az osztrák-magyar határ közelében található meg. A 6. képen egy nagy andezittufa-tömb (vulkáni bomba?) és az említett gneisz "térkövek" láthatók. 

Szentendre a Dunakanyar egyik kapujaként kulturális jellegzetességei révén méltán számíthat nagy érdeklődésre. Én is csak biztatni tudok mindenkit, hogy aki még nem volt ott és teheti, legalább egyszer menjen el. Jómagam is így fogok tenni ha másért nem is, hogy felkeressem a térség legrégebbi napóráját, melyről ígéretemhez híven nemsokára többet is fogok írni. 

Kézfogás az űrben - kicsit másképp

 Júliusban két nevezetes eseményről emlékezhettek meg az űrrajongók, az egyiknek ráadásként kerek évfordulója volt. Most erről lesz szó az alábbiakban, de nem teljesen a megszokott leíró módon, hanem különféle emléktárgyakon keresztül (többségük szerény gyűjteményem része).

Idén július közepén volt az első közös űrrepülés, a Szojuz-Apollo (vagy Apollo-Szojuz, hivatalos angol rövidítéssel: ASTP) megvalósításának 50. évfordulója. A projektet a két akkori, egymással szembenálló szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok hozta tető alá. Egyben ez volt a legelső többnemzetiségű emberes űrküldetés, mely később utat nyitott a további, kiterjedtebb nemzetközi űrtevékenységnek. Az amerikai Apollo űrhajó parancsnoka Thomas Stafford, társai Vance Brand és az a Donald Slayton volt, aki szívgondjai miatt egészen idáig nem juthatott az űrbe, helyette az asztronauták főnöke volt. Szovjet részről a küldetést az első „űrsétát” elvégző Alexej Leonov (1. kép, fejjel lefelé) vezette, őt Valerij Kubaszov segítette (mint ismert, később ő volt Farkas Bertalan felettese küldetésük alatt). A közös űrrepülés gondolata már korábban is felmerült, de a két ország közti feszültségek miatt (lásd pl. Vietnam) a tényleges lépésekig sokáig kellett várni. Végül eljött az enyhülési szakasz (amit olykor a francia détente kifejezéssel illetnek), ekkor született megállapodás a programról. Ám hosszú volt az út, a résztvevőkre még sok munka várt (gondoljunk csak a technikai, vagy akár a nyelvi különbségekre). A küldetés mintegy csúcspontjaként a Szojuz és az Apollo űrhajó összekapcsolódott, és amolyan szimbolikus momentumként a két parancsnok kezét fogott a franciaországi Metz városka felett 1975. július 17-én (3. kép). A küldetést élőben lehetett követni televízión keresztül a fedélzeti TV- kamerák által (más kérdés, hogy az akkori távközlési és politikai viszonyok miatt ezt sokan - jobb esetben - csak utólag láthatták). 

Néhány tudományos kísérlet (pl. csillagok megfigyelése ultraibolya tartományban az amerikai SAG eszközzel, mesterséges napfogyatkozás létrehozása és megfigyelése a Szojuzról; utóbbi szemléltetése itt látható a 37. oldalon) és további jelképes mozzanatok után mindkét űrhajó személyzete sikeresen visszatért a Földre (bár nem sok kellett hozzá, hogy az Apollo-n tragédia történjék). Sajnos a következő szovjet-amerikai űrutazásra nem kerülhetett sor: egyrészt azért nem, mert a közeledés ellenére - és a projektet bizonyos szinten felhasználva - mindkét fél továbbra is a saját űrtechnikáját (és politikai rendszerét) propagálta, ami erősen hátráltatta a további együttműködést. Másfelől, mire sor került a folytatásra (az első Shuttle-Mir űrrepülés, 1994. február 3.), a Szovjetunió megszűnt létezni. 

Ugyanakkor az Apollo-Szojuz mégiscsak elősegítette a közös űrbéli munkát, hiszen ennek folyományaként indult el szovjet vezetésű Interkozmosz-program, aminek keretében a „baráti országok” (pl. Lengyelország, Magyarország, India, stb.) egy-egy űrhajósa eljuthatott a Szaljut-6 és 7 űrállomásokra, és az amerikai űrrepülőgép fedélzetén is több vendégűrhajós dolgozhatott.

A program jelentőségét mutatja, hogy számos emléktárgy jelent meg a 70-es évektől egészen napjainkig, többségük természetesen a résztvevő országokban. Nekem is sikerült egyet-kettőt beszerezni, közel korabelieket is, lássuk:

5. kép: a Magyar Posta által 1975-ben kibocsátott bélyegblokk, mely a hazai gyűjtők számára szinte triviális darabnak számít. 

6. kép: szovjet kártyanaptár 1979-re, melyet a közös űrrepülés alkalmából 1976-ban forgalomba hozott bélyeg felhasználásával készítettek 1978-ban. 

7. kép: a fenti bélyegblokkot egy északnyugat-afrikai országban, Mauritániában adták ki 1976-ban (legalábbis a pecsét szerint). Francia és arab nyelvű feliratokkal - a terület sokáig francia gyarmat volt. 

A fenti képen egy szintén afrikai és ugyancsak volt francia területen létrejött országban kibocsátott blokk látható: a Közép-afrikai Császárság 1976 végétől nem egészen három évig létezett franciabarát diktatórikus államalakulat volt (ironikusan hangzik,  de az állam megszűnését éppen a "baráti" beavatkozás okozta). 

9. kép: egy bélyegsorozatot láthatunk, újfent a Magyar Posta gondozásában (remélhetőleg teljes így a sor ám ha a Kedves Olvasó tud még egy darabról szívesen venném, ha bemutatná). 

Végül a 10. kép egy különleges, fém-foglalatba helyezett festett üveglapból készült kitűzőt mutat be, melyet a Szovjetunióban gyártottak a '70-es években. 

Jelenleg ennyi van a gyűjteményemben a témáról, de amennyire a lehetőségeim engedik, további darabokhoz tervezek hozzájutni. 

(A poszt elején említettem egy másik, sokkal ismertebb űreseményt, de erről majd máskor...)

*  * *

Emellett előre megköszönöm, ha blogom vagy annak bármely bejegyzését megosztod a közösségi médiában is. Nagy segítséget jelenthet.

Napórák nyomában - Siófok és Zamárdi

 Nyár van, és nagyon sokan még mindig Balatont választják kikapcsolódásra. A régióban talán Siófok az egyik legnépszerűbb úticél. És ha már egyszer itt vagyunk, fedezzük fel a város napóráit, merthogy bizony több is van itt....

Munkám miatt gyakran vagyok Siófokon, másrészt a hazautazásom innen oldható meg legjobban.  Ha van egy kis időm a buszig  - márpedig elég sokszor van -, igyekszem hasznosan elütni. Már régen utánajártam a környéken fellelhető napóráknak, de mivel az információk többsége legalább 30 éves, sok közülük talán már nem is létezik.  De kis utánajárással lehet javítani a helyzeten (pl. az MCSE Napóra Szakcsoportjának írásai). Szóval, egy forró, verőfényes júniusi napon elkezdtem bóklászni a belvárosban. Elsőként a vasútállomás melletti Millenium Parkot (korábban: Váradi Antal tér), ahol a Zenepavilon, a szökőkút és Martsa István 1960-as alkotása, a Zuhanyozó nő szobra szinte kötelező látnivalók (1. és 2. kép). Közvetlenül a Kálmán Imre sétány mellett, a talajszint felett pár centire lapul a talán legismertebb helyi napóra (3. kép). 

 

 

Csaknem horizontális szerkesztésű, első ránézésre bonyolult skálázással. De a számlap „alján” látható felirat máris tisztábbá teszi a képet: „A NAPÓRA A VALÓDI HELYI IDŐT A KÜLSŐ, A NYÁRI IDŐSZÁMÍTÁS SZERINTI HELYI IDŐT A BELSŐ SKÁLÁN MUTATJA.  A ZÓNAIDŐ AZ IDŐEGYENLET SEGÍTSÉGÉVEL SZÁMÍTHATÓ KI.” Árnyékvetője hiányzik, valószínűleg letörték (mondjuk én személy szerint nem értem mi  öröm van abban, illetve mi értelme van annak, hogy valaki megrongálódott egy napórát – vagy egyáltalán bármilyen tárgyat). Az eszköz 1995-ben készült. A következő napóra innen tízpercnyi kényelmes sétára található a főtérnél, a könyvtár falán (4. kép). A viszonylag új vertikális elrendezésű napóra különleges kiképzésű: árnyékvetője nem más, mint a felette lévő kiugró homlokzat sarka. Dr. Molnár János  tervezte és készítette 2017-ben. 

Ezután átmentem a Sió-csatornán, hogy a McDonald’s közelében lévő napórát is felkeressem, de nem jártam sikerrel (mint utólag kiderült, kicsit rossz helyen kerestem). Helyette meglátogattam a Trianon-emlékművet (5. kép), majd irány a Balaton-part. A Sió utcai napórával újfent kudarcot vallottam, bár itt feltehetőleg a két említett eszközből már csak az újabb létezik.

A mólón elhelyezett órára viszont egész könnyű volt ráakadni: már messzebbről is könnyen felismerhető a város egyik látványossága, "A Béke Jóságos Angyala" szobor (6. kép). Utóbbit Pjotr Tyimofejevics Sztronszkij orosz művész alkotta a Finnugor Népek 6. Világkongresszusa alkalmából. 2012-ben került jelenlegi helyére. 

Ennek tövében turisták csodálják a Balatont, de a horgászok is többnyire a közelben próbálnak szerencsét.  De a szobrot tartó oszlop D-DNy-i oldalán van a keresett napóra is, amelyet szintén Dr. Molnár János tervei alapján készült a BAHART munkatársai által 2013-ban.  Ma már ritka típust képvisel, de az ókori Babilóniában és Itáliában egykor gyakori volt. Vertikális, rajta az alábbi felirat: „AZ ÁRNYÉKVÉG HŰ SZOLGA, A NAPNYUGTÁIG TARTÓ IDŐT MUTATJA”. Mivel a mellékelt fotó (7. kép) június 23-án 13:36-kor készült és a Nap ekkor 20 óra után nyugodott azt hiszem, ez hihető is. Az egyik fiatal hölgy hangot is adott azon aggályának, miszerint az óra szerkesztése és az általa jelzett idő számára értelmezhetetlen – megvallom,  a fáradtság és a sietség miatt akkor én is hasonlóképpen éreztem. Mindenesetre érdekes volt ezt a napórát is megnézni, mivel többre nem jutott idő és energia. Pedig állítólag Siófok rejt még néhányat belőlük – remélem, azért nem túlzottan...

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Siófok előtt Zamárdiban sikeresen felkerestem egy  napórát a part közelében,  a Damjanich utca 18. szám alatti üdülő D-i falán kb. 7-8 méter magasan (a kis közből jól látszik). Vertikális. Számlapján az „ELSŐ ZAMÁRDI NAPÓRA” írás olvasható (8. kép):

Egyelőre szünetet tartok, már ami az újabb helyszínek felkeresését illeti. De korábbi útjaim során számos példányról sikerült többé-kevésbé értékelhető fényképeket készíteni, amiket hamarosan be is mutatok némi leírással is megtűzdelve.