Újra magyar a világűrben!

 Tegnap, magyar idő szerint 8:31-kor végre eljött a pillanat,  amikor egy nemzetközi személyzet tagjaként második honfitársunk is útnak indult a kozmoszba (1. kép). Az indítás és az azt megelőző előkészítő műveletek ezúttal rendben zajlottak. Kapu Tibor és három kollégája e sorok írásakor már a súlytalanság állapotában vannak, úton a Nemzetközi Űrállomásra (ISS), melyet a tervek szerint ma délután érnek el. Tudom,  sok helyen és sokféleképpen írtak és beszéltek már az űrrepülés lényegéről vagy az előzményekről, azért mégis tekintsük át dióhéjban, miről is van szó. 

 Negyvenöt évvel ezelőtt, 1980. május 26-án Farkas Bertalan a szovjet/orosz Valerij Kubaszov "keze alatt", mint kutató űrhajós utazott az akkor még meglevő Szaljut-6 űrállomásra. A velük négy főre duzzadt személyzet (akkori szóhasználattal: ekvipázs) tagjai különféle anyag-, orvos- és földtudományi kísérleteket végeztek, közülük néhányat magyar kezdeményezésként. A Kubaszov-Farkas páros 1980. június 3-án tért vissza a Földre a Szovjetunió (ma Kazahsztán) területén. A tudományos munka számos eredményt produkált, kiemelendő közülük a Dóza-kísérlethez kifejlesztett Pille dózismérő, melyről valós időben megállapítható az űrhajósokat ért sugárzás mennyisége. Az eszközt némileg továbbfejlesztve azóta is használják pl. az ISS-en. Az eltelt négy és fél évtized alatt történt egy s más a magyar űrtevékenységben, de a második űrhajósunkra egészen tegnapig várnunk kellett. Pontosabban volt egy "másfeledik" is: Charles Simonyi magyar származású amerikai szoftverfejlesztő (Simonyi Károly fizikus fia) mint fizetős űrutazó (pongyolán megfogalmazva: űrturista) kétszer is megjárta a vilagűrt, 2007 és 2009 tavaszán 2-2 hétre. A besorolás némileg igazságtalan, mivel származását tekintve magyar emberről van szó, másrészt ő is tevékenykedett az ISS-en orvosbiológiai, mikrobiológiai és anyagtudományi témákban. Azt azonban fontos hozzátenni,  hogy nem egy ország vagy állami ügynökség képviseletében jutott el az űrállomásra. És bár hasonló kiképzésben részesült, mint a "hivatásosak", az utat "saját zsebből" fizette, így nem volt annyira megkötve a keze, mint akik kiválasztás útján kerültek be a körbe. 

Az újabb magyar kutató űrhajóshoz kapcsolódó programról még 2021. július 30-án jelent meg kormányhatározat a Magyar Közlönyben, majd a bejelentést már Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tette meg. Dr. Ferencz Orsolya űrkutatásért felelős miniszteri biztos 2021. október 28-i nyilatkozatával hivatalosan is elindult az űrhajósok kiválasztási folyamata, egyúttal a program is nevet kapott: HUNOR, ami az őstörténeti utaláson felül a Hungarian to Orbit, azaz magyart az orbitális (földkörüli) pályára kifejezés rövidítése. A program egyszerűsített logója a 2. képen látható (a hivatalos embléma jelenleg védjegyoltalmi eljárás alatt áll, de például itt megtekinthető):

Noha a magyar űrtevekenységet alapvetően az Űrkutatási Tudományos Tanács irányítja, a HUNOR a NASA, az Európai Űrügynökség (ESA), a felbocsátást végző SpaceX és a szervező Axiom Space követelményeinek is meg kellett hogy feleljen. Rajtuk kívül több szervezet is háttérmunkát végzett, így pl. az Energiatudományi Kutatóközpont (aminek Űrkutatási Laboratóriuma koordinálta az űrrepülés megvalósítását), a Magyar Honvédség (terheléses vizsgálatok Gripen vadászgépekkel), Semmelweis Egyetem (a jelentkezők teljeskörű orvosi felmérése), Német Repülési és Űrhajózási Központ (DLR,  kognitív és érzékszervi képességek mérése). A kiválasztási folyamat 2022. január 31-én zárult le, a több ezer érdeklődőből 247 jelentkezést fogadtak el első körben. A többlépcsős procedúra eredményeiről a nyilvánosság először 2023. március 7-én értesülhetett. Eszerint a négy űrhajós-jelölt: Dr. Schlégl Ádám ortopéd-sebész, Szakály András repülőipari tervezőmérnök, Kapu Tibor gépészmérnök és Cserényi Gyula erősáramú villamosmérnök. A 2024. május 27-i miniszteri bejelentést követően világossá vált: Kapu Tibor lesz hazánk következő kutató űrhajósa, Cserényi Gyula a tartalék űrhajós, míg a másik két jelölt a földi támogató személyzetben kapna szerepet.  A szóban forgó űrrepülést később az Axiom-4 (vagy csak Ax-4) jelzéssel látták el, 

melynek kivitelezése egy kissé bonyolultnak tűnhet: a részt vevő országok/űrügynökségek az Axiom Space-szel mint egy utazási irodával szerződnek,  amely ezután a hordozórakétát és az űrhajót a SpaceX-től bérli (pontosabban a helyeket). Az indítási engedélyt és az indítóhelyet viszont a NASA biztosítja, de az engedélyt kiadása valószínűleg más kormányszervektől is függ. A négyfős "legénység" különlegessége, hogy parancsnoka egy már veterán asztronautának számító hölgy,  Peggy A. Whitson. A 65 éves biokémikus űrhajósnő 5 alkalommal járt az ISS-en, ő az űrben legtovább tartózkodó nő. Egyben az ISS első női parancsnoka, aki kétszer is betöltötte ezt a tisztséget. 2018 óta az Axiom Space űrhajósa. 

A küldetés tartalékos parancsnoka a 67 esztendős spanyol-amerikai Michael López-Alegria, aki 10 "űrsétájával" a második helyezett az űrhajón/űrállomáson kívül töltött időt tekintve.  Az Ax-4 pilótája Shubhanshu Shukla, az Indiai Légierő 39 éves,  egyben egyike az ország űrügynöksége (ISRO) által megvalósítandó emberes Gaganyaan-programnak, aminek kulcseleme a saját fejlesztésű és azonos nevű űrhajó is. Shukla a második indiai a világűrben Rakesh Sharma után, ő még 1984-ben a szovjetekkel repült a Szaljut-7 űrállomásra. Hét kísérletet fog elvégezni orvos- és mikrobiológiai vonatkozásban. Tartaléka a 48. évében járó ugyancsak tesztpilóta és a négy kiképzett ISRO-űrhajós egyike, Prasanth Nair (egyébként bár nincs rá bizonyítékom,  erős a gyanúm,  hogy az emberes űrprogramjuk nevét Gagarinéból képezték). Két küldetés-specialista van a fedélzeten,  az egyikük a 33 éves Kapu Tibor, ő a nagyjából kéthetes út során közel 30 tudományos-technikai műveletet   fog teljesíteni; ezeket magyarországi kutatóintézetek és cégek állították össze kifejezetten az űrben tapasztalható, ún. mikrogravitációs környezetbe. Ezek többnyire földmegfigyeléssel, légkörfizikával (pl. ciklon modellezése és az ún vörös lidércek tanulmányozása), növénytermesztéssel, anyagtudománnyal és a genetikával kapcsolatosak, de van itt 3D nyomtatás is. Társa, a 41 éves lengyel Stawosz Uznański-Wiśniewski is hasonló feladatokat lát el. Korábban a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) az egyik mérnöke volt, most az ESA mérnöke és űrhajósa (érdekes adalék,  hogy 1984. április 12-én született,  vagyis az első űrrepülés 23. évfordulóján). Hazájából ő is második a kozmoszban, előtte Miroszlaw Hermaszewszki volt a Szaljut-6-on 1978-ban. Uznański-Wiśniewski az ESA és a Lengyel Űrügynökség (POLSA) közös projektje, az Ignis (latin, jelentése tűz) keretein belül fog dolgozni az ISS-en. 13 kísérlettel készül pl. genetika, orvostudomány, gyógyszerészét, sugárbiológia, továbbá AI-témában is. 

Az Axiom-4 küldetesre a kétfokozatú Falcon-9 hordozórakétát és a szintén kétrészes Crew Dragon űrhajót használták. Mindkét eszköz részben újrafelhasználható, amivel jelentősen csökkenthetők a költségek. Ráadásul az Ax-4-hez a vadiúj C213 jelű Crew Dragont használják. Azért megmondom őszintén, Tibort nem irigyeltem a korai kelés miatt, mivel a start floridai idő szerint hajnali 2:31-kor (!) történt a Kennedy-űrközpont 39A jelű indítóállásáról. Ettől eltekintve gyakorlatilag minden rendben ment. Az eseményen jelen volt többek között Ferencz Orsolya miniszteri biztos asszony és Dr. Schlégl Ádám is. A Falcon-9 első fokozata kb. két perces működés után leállt (Main Engine Cut-Off, MECO), levált és szabályosan visszatért. A második fokozat a startfolyamat valamivel több,  mint 9. perce után állt le (Second Engine Cut-Off, SECO), de előtte a Dragont 198-200 km magas pályára juttatta és kb. 28 ezer km/h-s sebességre gyorsította (utóbbi szükséges a súlytalanság kialakulásához a járműben, valamint a pálya fenntartásához). Innen az űrhajó már a saját hajtóműveit használva, kis pályamódosítások révén jut el a nagyjából 400 km magasan keringő űrállomáshoz. Ha minden jól megy,  akkor a hajó - amely már a Grace (Kegyelem, Kegy, esetleg Kecsesség vagy Báj) nevet viseli  - már ma csatlakozik a Harmony modulhoz, magyar idő szerint 15 óra körül (az 5. képen Node 2 néven szerepel még, jobb oldalt)

Végül, de nem legutolsó sorban hadd idézzem itt Tibor magyaroknak szóló üzenetét, melyről sajnos nem tudom eldönteni, mennyire volt spontán vagy előre megírt. Akármelyik is legyen, nincs jelentősége, mert igazából minden benne van, ami a pillanatot még fenségesebbé teszi:

"15 millió magyar emelt ma idáig, támogatásotok olyan, minta szürke hamu alatt nyugvó parázs. Belül csendben izzik, de ha fát dobnak rá, egyként lángol. Hálás és büszke vagyok, hogy a hazánkat képviselhetem. A családomnak és barátaimnak köszönöm, hogy ti vagytok a legerősebb támaszaim, a ti hangotok hangosabb, mint a rakétánk, erőtök nagyobb, mint a gravitáció. A világűr mindenkié, a Föld pedig egyetlen. Mi a bolygónk négy különböző pontjáról indultunk, de társakként, barátokként érkeztünk ide. A mi küldetésünk a tiétek is. Köszönöm mindenkinek szerte a világon, akik hozzájárultak ehhez a gyönyörű naphoz. Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.” (és ha jól értettem, a "Go Explore" mondattal zárta beszédét). 

Ezekkel a gondolatokkal zárnak bejegyzésem, de úgy hiszem,  nem utoljára foglalkozom itt a HUNOR-program fejleményeivel és az Ax-4 útjával. Elképzelhető,  hogy a későbbiekben kicsit részletesebben is kitárgyaljuk: milyen utat járt be Magyarország ürtevékenysége Bay Zoltán holdradar-kísérletétől idáig - és vajon milyen lesz a folytatás...?

Addig is akinek kedve támad közelebbről is megismerkedni az űrhajózással és az űrbeli léttel, javaslom a Huniverzum kiállítást. Szerintem érdemes.

                  (Képek forrása:  Axiom Space, angol Wikipédia, https://www.spacefacts.de/groups/p_large/english/hunor.htm

Napórák nyomában - Esztergom

 Jelen bejegyzésben Esztergomba invitálom a Kedves Olvasót. Azonban nem a hagyományos természeti és kulturális látnivalók szerepelnek a palettán, hanem a város napórái. Ennek ellenére az útba eső nevezetességekről is megejtek néhány gondolatot és fényképet (mivel utóbbiak egyszerűbb okostelefonnal készültek és sokszor nem a legjobb viszonyok között, a minőségért előre is elnézést kérek...). Az írás egyúttal egy tematikus sorozat első része is egyben, ahol a hangsúly a felkeresett napórákon van. A téma részemről viszonylag friss dolog, és az igazat megvallva sokáig nem is foglalkoztatott. De mivel relatíve könnyed amatőrcsillagász tevékenység, nemrég kedvet kaptam rá. Az első "napóra-felfedezésem" - ha jól emlékszem  - még 2022 nyarán esett meg Balatonfüreden, de rendszeres látogatásuk "hivatalosan" tavaly október 23-án kezdődött meg (ezekről egyszer részletesebben is írok). Bemutatásuk sorrendje teljesen önkényes, de lehetőségeimhez mérten mindig megadom a helyszínt és az időpontot. De még mielőtt gondolatban Esztergomba repülnénk, tekintsük át röviden: mi is a napóra, hogyan működik és mire jó? 

 A napóra az egyik legrégebbi és talán legtovább használt időmérő eszköz, mely a Nap látszólagos égi mozgását felhasználva mutatja a helyi időt. Utóbbi megállapítás lényeges, mert a Föld közel gömbölyű alakja miatt a különböző földrajzi helyszíneken csillagunk más-más időben kel és nyugszik, ezáltal az időmérés menete is megváltozik. Így pl. Tapolca (keleti hosszúság ~17,5 fok) és Debrecen (keleti hosszúság ~21,5 fok)  között 4×4 perc, azaz 16 perc az eltérés a helyi időben. Magyarul Debrecenben ennyivel előbb van napkelte. Ez a különbség a hétköznapokban nem tűnik soknak,  de mondjuk egy Budapest-Peking repülőúton már számít (az ilyen problémák kiküszöbölésére alkották meg az időzónákat és a zónaidő fogalmát). A napórák megjelenése és felépítmény sokféle lehet, közös jellemzőjük az ún. árnyékvető és a számlap. A legegyszerűbb, bár többé-kevésbé pontatlan napóra a gnómon - lényegében ilyen a földbe szúrt pálca vagy rúd is. Azonban a pontosság érdekében fontos megjegyezni, hogy az árnyékvető és a számlap mindig akkora szöget zárnak be egymáshoz képest, amennyi az adott hely földrajzi szélessége (ez Budapesten 47 fok 29,5 perc, az Északi és a Déli Sarkon 0 fok, de pl. az egyiptomi Alexandriában 31 fok 11,5 perc). Emellett az árnyékvető legtöbbször párhuzamos a Föld forgástengelyével és minden esetben dél felé néz. Ugyanakkor bonyolítja a helyzetet az a jól ismert tény, hogy az évszakok váltakozásával a napsugarak beesési szöge és a nappálya hossza is folyamatosan változik: nyáron a Nap magasabban delel és hosszabb pályát fut be, mint télen. Ezért, hogy az eszköz a pontos időt mutassa, különféle helyesbítésekre, korrekciókra van szükség: ilyen pl. a nyújtott, elliptikus számlap, az összetett beosztások és az ún. időegyenlet. Ezt egy grafikon formájában adják meg, amelyről a napóra által mutatott időből a dátum ismeretében a helyi idő perce pontosan leolvasható. Az 1. kép egy saját fotóval mutatja be az időegyenletet, a fotó Budapest XIX. kerületében készült. 

Felépítés szerint három fő típust különböztetünk meg: 1. vízszintes számlapú (horizontális), 2. függőleges számlapú (vertikális) és az ún. ekvatoriális napórákat (a latin aecvator, magyarosan ekvátor szó egyenlítőt jelent). Utóbbi változat kicsit a földgömbre hasonlít, nem véletlenül: általában egy függőleges és egy vízszintes félkörívből áll, melyek lényegében a meridiánnak (az adott hely felett átmenő hosszúsági körnek, mely a Nap delelési irányát, egyben az É-D írányt is kijelöli) és az Egyenlítőnek felelnek meg. Ezek az árnyékvető mögött keresztezik egymást, a meridián-ív tartja az árnyékvetőt, míg a másikon a számlap kap helyet egy keskeny lap formájában. Általában köztereken találkozhatunk velük. A horizontális típus alacsony oszlopok tetején vagy csaknem a talajszinten található, szintén közparkok vagy udvarok dísze. A vertikális változatot pedig épületek déli homlokzatára vagy oszlopokra helyezik. Említést érdemel az ekvatoriális napórák egy különleges válfaja, az ún. szkáfosz (görög szó, jelentése kehely), ami egy  - legtöbbször félgömb alakú  - mélyedés szerkesztett bonyolult felépítésű számlapból  és a fölé helyezett árnyékvetőből áll (ilyet tekinthetünk meg pl. az Aquincum Múzeum területén is). Hasonló szerkezetű számlapot ritkán vertikális napórákhoz is használnak, erre láthatunk példákat a siófoki mólón vagy a népligeti Planetárium déli falán (l. később). Napórákat már az ókori Babilóniában is használták, később minden jelentősebb kultúrában megtalálhatjuk. Érdekesség, hogy még a korai mechanikus órák kalibrálására és ellenőrzésére is hordozható napórák szolgáltak. Ma már gyakorlati szerepük nincs, legfeljebb az oktatásban. Ennek ellenére kulturális értékkel bírnak, néhány napóra pedig kifejezetten esztétikus kivitelű. Hazánkban is számos példányról van feljegyzés - közülük eddig 13-at sikerült felkeresni és lefényképezni részemről  -, de többségük sajnos megsemmisült vagy gyakorlatilag elérhetetlenné vált. Mai ismereteink szerint a soproni Szent Mihály templomé lehet a legrégebbi hazai napóra, valószínűleg a 13. században készült. Valamivel későbbi a kaposszentjakabi (ma Kaposváron tartozik) bencés apátság melletti törmelékből előkerült,  a kutatók szerint 1440 táján készült napóra is, ez ma már múzeumi darab. Egyébként napórák mostanában is készülnek, olykor magánszemélyek megrendelésére is. 

Azt hiszem, az általános tudnivalók után lassan rátérhetünk Esztergom felkeresett napóráinak bemutatására. Többször kirándultam a városban ilyen-olyan céllal, először 2023. szeptember 16-án 18:30 körül jutottam el egy dunakanyari hajóút által. Mivel már a Nap is élményben volt, és az ég is nagyrészt felhős volt, sajnos a Bazilikán és a Dunán átívelő Mária Valéria hídon kívül nem sok mindent láthattam. De úgy érzem, az égi fényjáték mindenért kárpótolt. Az egész látvány, az összkép egyszerre volt gyönyörű és felemelő. A 2. kép talán visszaad valamennyit a hangulatból.

Azóta volt pár utam Esztergomba -  egyszer másodmagammal a szomszédos Párkányba (Stúrovo, ma Szlovákiában van) is -, és mivel mindig vonattal jöttem, így végigsétáltam a Duna-partig. Aķkor sem volt nehéz odatalálni, mert a Bazilika a vasútállomásról is jól látszik, másrészt a táv sem túl nagy. A Kiss János vezérezredes úton megálltam kicsit a Szent Anna Plébániatemplomnál (8. kép). Bár nem vagyok egy hitbuzgó keresztény (sőt, egyre inkább semmilyen sem), mégis szeretem megnézni a különböző templomokat és imaházakat, úgy általában a díszes épületeket. A Plébániatemplom mögötti tömb ad otthont a Mindszenty József Katolikus Általános Iskolának és Óvodának. Átellenben,  a Hősök terén áll az 1927-ben, Horthy Miklós jelenlétében emelt I. világháborús emlékmű, Lányi Dezső szobrászművész munkája (9. kép). Ezután balra haladtam a belvárosba, pontosabban a Széchenyi térre. Itt áll ugyanis - többek között- a számomra egyik legszebb és legérdekesebb szobrászati alkotás, az Ister-kút csoportja (Ister a Duna görög megfelelője, 10. kép). Párkányi Raab Péter 2006-os műve. Visszatérve a főútra a szemközti hegyen (dombon?) észrevettem egy sárga és nagy korongot. Amikor egyre közelebb értem, tudatosult bennem,  hogy az bizony egy napóra! 

Még közelebbről nem vettem szemügyre,  gondoltam, majd legközelebb. Sajnos ezt nem tudom mikor volt, de talán tavaly ősszel lehetett. A legmegfelelőbb időpont december 25-én adódott (mivel az előző út képei nagy valószínűséggel elvesztek, ezért az ekkor készült fotóval pótoltam, mert a látványt ugyanúgy visszaadja). Igen, tudom, karácsony, az ember olyankor a családjával van (?), de nekem erre akkor nem nagyon volt lehetőségem. De úgy voltam vele,  hogy ünnep révén a vonaton is sokkal kevesebben vannak, a Nyugatitól kb. egyórás az út. És addig sem vagyok egyedül otthon, hanem összekötő a kellemest a hasznossal. Így azzal a céllal indultam el, hogy a feljegyzett esztergomi napórák közül minél többet dokumentáljak.  Ezért a Hősök teréből nyíló Terézia utcába fordultam be, ahol a 27. szám alatt kellett megtalálnom a napórát. Pontosabban csak kellett volna... A ház udvarát két méter magas kőkerítés veszi körül és látogatásomkor az egyik ingatlaniroda hirdette eladásra. Mint kiderült, a ház a 2023. január 23-án, 100 éves korában elhunyt Klotz József amatőrcsillagászé volt (bár sok más területen is eredményes volt, ezért polihisztorként is hivatkoznak rá). Ő tervezte és/vagy készítette a város és a környék napóráit. A fent említett, a 3. és 4. képen látható Szent Tamás-hegyi napóra is az ő munkája, egyben a legnagyobb hazai példány. A közelmúltban elbontott "Zöldház" napórájának pótlására készült, 2009 szeptemberében került a helyére (előbbit is kerestem, bár a régi leírásokban MSZMP-székházként is szerepelt). 

 Számlapjának átmérője 3 méter körüli és az alja is nagyjából ilyen magasan van a falon.  A következő latin mondatok olvashatók rajta: " NIHIL EGO SINE SOLE - NIHIL TV SINE DEO", azaz Semmi vagyok a Nap nélkül  - Semmi vagy Isten nelkül" (a latinban a V betű az U hangnak felel meg). Legelső ottjártamkor a hegy lábánál lévő Művészetek Terén egy kisebb fotós tárlat volt látható, de ekkor már szinte semmi. Viszont ami állandónak mondható, az a tér előtt, a Szent István-lépcső alján álló római kori mérföldkő. Egykor az itt vezető hadiút, majd a mindenki által használható főútvonal (Via Publica) kiegészítője volt (5. kép, háttérben a napórával).  

Amúgy magán a hegyen is még vannak további látnivalók, de mivel ez nem turisztikai blog, így nem kívánok további részleteket leírni ezekkel kapcsolatban. Aki mégis szeretne jobban elmerülhet a város kulturális folyamában, sok oldalon tájékozódhat, többek között itt is. Sikerült kicsit előreszaladni, mivel a Terézia utcából a közeli Petőfi Sándor utcában folytattam a keresést. A forrásom szerint az egykori Általános Művelődési Ház épületének DNy-i homlokzatán lennie kell egy napórának. Szerencsére meglett az új fogás: az 1983-ban, szintén Klotz József által készített eszköz 8 méter magasan van, rajta a következő latin felirat: "TEMPUS FUGIT", azaz rohan az idő. Az óra vertikális elrendezésű, árnyékvetője pólusra mutat. A római számozás vörösrézből készült. A Petőfi Sándor Általános Iskola mellett álló épületben ma már az Esztergomi Kolping Katolikus Szakképző Iskola működik, de a napórát a változások látszólag alig érintették (6. és 7. kép).

Miután a már említett nagy napóra is megvolt, igyekeztem minél többet kihozni az ottlétemből, ezért a Deák Ferenc utcai Zöld Óvodához (48. szám) indultam. A leírások szerint az udvar egy érdekes napórát rejt, amit olyan jól tett meg, hogy még a szomszédos épület megkerülese után a parkolóból (?) sem sikerült észrevenni... No nem baj, menjünk át a közeli hídon a Prímás-szigetre, ott biztosan tudok "szépíteni". Ugyanis az itt található Gesztenye-fasor mentén ugyancsak lehet egy napóra. De a hosszú keresgélés és az eredménytelen érdeklődés után feladtam a dolgot. Elfáradtam. Nemrég utánanéztem a dolognak, megtudtam, hogy ez a különleges háromszámlapú napóra és környezete nagyon rossz állapotban van, így valószínűleg nem találtam volna meg.

 Így tehát a fáradtság és a csalódottság vegyes érzésével indultam hazafelé. Viszont mégis gazdagabb lettem egy újabb "napóra-felfedezéssel", ami azért mégiscsak vigasztalt. És az a gondolat,  hogy - ha a körülmények engedik - még biztosan ellátogatok Esztergomba. Egy olyan városba, amelynek gazdag történelme és kulturális légköre van, természeti értékeiről nem beszélve. Szóval, ha úgy adódik, még fogtok találkozni vele a Gemingán. 

Mi az a Geminga, avagy gondolatok egy névadás margójára

  A mostani bejegyzésben egy sokáig rejtélyes objektumról szólnék röviden, majd arról is esik  néhány szó, hogy a blog miért ezt a nevet kapta. 

 A Gemingát a SAS-2 műholddal fedezték fel 1973-ban, mint jelentős gammasugár-forrás az Ikrek (Gemini) csillagkép irányában, a Rák-köd közelében (l. 4. ábra, a CGRO felvételén). Mivel a detektorok akkor még pontatlanok voltak, sokáig nem lehetett meghatározni pontos égi helyzetét sem, így mibenlétét csak csak sejteni lehetett.  Nevét felfedezőjétől, az olasz Giovanni F. Bignamitól (1944-2017), mely a Gemini Gamma-ray source (Ikrek Gammasugár-forrás) rövidítése. Másrészt a "ghè minga" a milánói lombard nyelvjárásban annyit tesz: nincs ott, nem létezik (érdekes adalék, hogy maga Bignami egyébként Milánó közelében született, a városban tanult és még a helyi politikai életben is szerepet vállalt, tehát ezer szállal kötődött a térséghez). Az elnevezést a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) 2022. április 4-én hivatalossá is tette. A névadás azért is találó, mert a Gemingát közel húsz évig nem tudták azonosítani: 1975-ben a COS-B, ezt követően az Einstein és az Uhuru röntgencsillagászati műholdakkal további megfigyeléseket végeztek.

 1983-ban Bignami és munkatársai Milánóban átvizsgálták az Einstein-obszervatórium röntgenképeit, amiről megállapították, hogy eddig ismeretlen objektumról van szó. Pár évvel később nagy földi távcsövekkel (Palomar, CFHT, NTT) is képek készültek róla, amelyen több alakzat volt látható. Közülük a legérdekesebb egy kékes színű halvány "csillagocska" volt - fényessége 25,5 magnitúdó, ami kb. 100 milliószor halványabb a szabad szemmel még éppen észrevehető csillagokénál (a felvételeken megjelölt folt, 2. ábra). Plusz feltűnt, hogy utóbbi alakzat a többi csillaghoz képest gyorsan

mozog.  Végül a ROSAT-tal megtört a jég: kimutatták,  hogy a Geminga kb. 2 ezredmásodpercenként ismétlődő jeleket bocsát ki röntgenfényben (ezt a "lüktetés" utólag feltűnt a SAS-2 és a COS-B adatokban is). Kiderült,  hogy az objektum egy fiatal csillagtetem, egy sebesen forgó neutroncsillag, vagyis pulzár. Körülbelül 300 000 éve jöhetett létre egy nagytömegű csillag heves felrobbanásával (szupernóva), és nagyjából 800 fényéves távolságával a legközelebbi ilyen égitest. A később részletesebb röntgenfelvételeken a pulzár körül egy U-alakú képződmény látható (pl. az XMM-Newton űrtávcső képén 3. ábra). 

A gamma-tartományban végzett megfigyelések (a HAWC-obszervatórium Mexikóban, valamint az űrben dolgozó AMS-2 és PAMELA műszerek) feltárták, hogy egy lökéshullám-fronttal van dolgunk: a gyorsan mozgó pulzár mágneses tere utat tör magának a csillagközi anyagban, és e kettő találkozási helyén keletkezik a front. A Fermi gamma-űrtávcső egy nagy, fénylő gömbszerű régiót (ún. halót) fedezett fel a Geminga körül: ez úgy jön létre,  hogy a pulzár mágneses tere által felgyorsult elektronok és pozitronok (az előbbiek antirészecskéi) ütköznek a csillagfény részecskéivel (fotonjaival), amivel utóbbiak nagyobb energiára tesznek szert, így - legalábbis egy részük - gamma-sugárzásként lesz észlelhető, természetesen a "másik fél" rovására (ezt a kölcsönhatást a fizikusok inverz Compton-szóródásnak/effektusnak nevezik). Ezzel együtt az is kiderült az AMS-2 által, hogy a Geminga egymaga felelős a pozitronok 20%-áért a kozmikus sugárzásban, abban a gyors részecskezáporban, ami a világűr minden részéről szüntelenül bombázza Földünket (egyébként a közelében van egy másik erős pozitron-sugárzó pulzár is, de erről talán majd máskor...). 

A Geminga az Alhena (gamma Geminorum) csillag közelében található. Ám még mielőtt bárki is felbátorodna, hogy egy tiszta téli éjszakán a kert végéből megkeresi ezt a titokzatos égitestet, rossz hírem van: az említett 25,5 magnitúdós fényességével az amatőr távcsövek hatókörén kívül esik. A Hubble-űrtávcső mellékelt képén (1. ábrán balra lent) is csak mint halvány pötty látszik, ezért valószínűleg hosszú expozíciós amatőr fényképeken sem lehetne észrevenni). Azért tájékoztató jelleggel megadok egy térképet, amivel hozzávetőlegesen be tudjuk határolni a hollétét. 

Bár maga az objektum különleges,  mégsem egyedi: a Fermivel azóta sok olyan pulzárt azonosítottak, amelyek hasonló tulajdonságúak: pl. a legtöbb forgó neutroncsillaggal ellentétben a Geminga ún. rádiócsendes pulzár, azaz nem vagy csak alig mutat ingadozásokat rádióhullámokban (egyébként ugyanez igaz a látható fényére is). Éppen ezért a Geminga továbbra is a nagyenergiás asztrofizika egyik fontos kísérleti alanya marad mivel sem a neutroncsillagokat, sem pedig a kozmikus sugárzást nem ismerjük kellőképpen. És mivel a pozitronok az antianyag legegyszerűbb összetevői, utóbbi tanulmányozásához is hozzájárulhatnak.

 Végül: miért is lett a Geminga a blog névadója? A válasz: a kifejezés egyedisége, dallamossága (mint az az olasz nyelvre oly jellemző), és hogy könnyen megjegyezhető. Remélem, hogy az általam megjelölt szempontok segíteni fogják Olvasóimat, hogy az első gyors "átfutás" után újra és újra idetaláljanak és kövessék a blogot. Én pedig azon leszek, hogy olyan tartalmakat osszak meg amelyek érdekesek, hasznosak, egyben érthetőek is. Ha mégis kérdés merülne fel, igyekszem megválaszolni. Ami pedig a Gemingát illeti, könnyen lehet, hogy fogunk még találkozni a nevével néhány posztban. 

Életem a Tudomány

 Bevallom, sokat gondolkodtam bejegyzésemmel kapcsolatban. Oka, hogy nem szeretek az életemről sem beszélni, sem pedig írni. A most következő "tudományos önéletrajz" viszont akaratlanul is tartalmaz bizonyos magánéleti vonatkozásokat. De úgy gondolom, hogy leendő olvasóim (reményeim szerint követőim) szeretnék tudni, hogy kitől kapják az információt, a tartalmakat. És gondolom szeretnék látni az embert is, aki ezek mögött van. Bízom abban, hogy egy személyes hangvételű poszt segít ebben. 

 Már kisiskolásként érdeklődtem természettudományok, leginkább a csillagászat és az űrkutatás iránt: ha jól emlékszem, első osztályos lehettem,  mikor karácsonyi ajándékként megkaptam "A világűr atlasza" című könyvet (szerzői Heather Couper és Nigel Henbest voltak). Ebből kezdtem el ismerkedni a témával, amiben a szép fotók mellett igényes térképek és egyéb ábrák is segítettek. Mellette sokszor bújtam titokban a Búvár Zsebkönyvek: Égitestek című kötetét és - megintcsak- leginkább a képek érdekeltek belőle. És bár sok dolgot megjegyeztem e könyvekből, az összefüggések megértése terén még gondjaim voltak. Az iskolai és a községi könyvtárban ilyesmiket kerestem, az asztrofotók mindig megfogtak. Jelentős "mérföldkő" volt számomra, amikor egy osztálykirándulás alkalmával eljutottam Budapestre, a Gellért-hegyi Uránia Csillagvizsgálóba, ahol először nézhettem bele egy csillagászati távcsőbe. Bár nem igazán fogtam fel a látottakat, mégis meghatározó élmény volt számomra. Néhány évvel később nevelőanyám hozott egy szórólapot a Magyar Csillagászati Egyesülettől (MCSE). Akkoriban főleg így történt a tagtoborzás. Szerettem volna belépni, de anyagi lehetőségeink miatt erről hosszú ideig nem lehetett szó. Már akkor eltökéltem: bizony én csillagász leszek. Persze, olykor előtörtek olyan gyermeki ábrándok, mint űrhajósnak vagy katonának lenni, de ezek nem voltak hosszú életűek. Egészen a hatodik osztályig: ekkor kezdtem el érdeklődni a fizika,  ezen belül is az atomfizika és az elektromosság irányába. Ezekhez hamarosan "társult" a kémia is. Leginkább a kísérletek voltak rám hatással - néhány egyszerűbbet volt szerencsém otthon is elvégezni. Ám legbelül mégis valamiféle titokzatosságot, sőt amolyan felsőbbrendűséget éreztem az anyagi részecskék világában. Érdeklődésem a mikrokozmosz felé azóta is megvan, bár némileg más formában. Ez nagyban közrejátszott abban, hogy a végzős évfolyamból egyedüliként jelentkeztem gimnáziumba. De még mielőtt bárki is azt hinné, hogy pedáns tanulóként még otthon is csak a tankönyvek felett görnyedtem, téved. Ma már kimondhatom: inkább elbizakodott voltam, aminek meg is lett az eredménye. Ugyanekkor jött egy nagy változás is az életemben, amit  sokáig nem tudtam feldolgozni és megfelelően kezelni, emellett nagy valószínűséggel ez okozza máig tartó egészségügyi problémáimat is. Viszont ebben az időszakban (2003-ban?) kezdtem "visszatalálni" a világűr felé, immáron fizikai-kémiai ismeretekkel "felvértezve". Egy évvel korábban még a kollégiumban egyik szobatársam révén ismerkedtem meg az - ilyen korban szinte kötelező "nyuszis magazin" mellett - Élet és Tudomány folyóirattal, aki tanulmányi versenyekre való felkészüléshez járatta a lapot. Később én is hasonlóképpen tettem, ha voltak számomra érdekes írások benne, és leginkább ezekből informálódtam a tudomány aktuális helyzetéről. 16-17 éves lehettem, amikor egy szabad estén felkerestem az MCSE "főhadiszállását", a Polaris Csillagvizsgálót Óbudán. Az ottaniak megintcsak mély benyomást gyakoroltam rám, főleg hogy a látogatók között volt egy nagyon rokonszenves lány is (persze az ismeretségnek hamar vége szakadt)... Emlékeim szerint ugyanebben az évben ismét felmentem az Urániába, most már a szakkör tagjaként. Tele voltam ambíciókkal, fűtött a kíváncsiság és a tudásvágy. De egyben naiv, forrófejű és sajnos öntelt is voltam. Emiatt elkövettem több "végzetes" hibát, ami miatt távoznom kellett. Pedig meg kell vallanom, egy viszonylag termékeny időszakot élhettem meg ott, pl. először (és eddig utoljára) alkalmam nyílt távcsöves bemutatót tartani a látogatóknak, persze "felügyelet" mellett - azt hiszem,  elsőre nem is volt rossz... Plusz ekkoriban építették meg  - ha jól tudom, ELTE-hallgatók - az első magyar űrszimulátort, a Gemmát a csillagdán belül (amit egyszer ki is próbálhattam). Az Uránia azóta megszűnt, az ottani közösség számos tagja neves szakember vagy tanár lett, de többségüket szerintem más irányba fújta a szél. Máig emlékszem a kupolája vezető csigalépcsőkre, ami kovácsoltvas-kapuval volt elválasztva a lépcsőháztól. Vagy magára a kupolája a már-már ikonikus távcsővel, az erkélyre, ahonnan szép kilátás nyílt a belvárosra. És végül az intézmény igazgatójára, Zombori Ottóra, sokak "Ottó Bácsijára". Kellemes,  de rövid időszak volt, amikor a - ma is bizonytalan sorsú - népligeti után ellátogattam a Kecskeméti Planetáriumba, ahol E. Kovács Zoltán akkori igazgató mellett megismerkedhettem a csapat többi tagjával is.  Ezt követően nagyjából 10 évig a fővárostól - és többnyire a távcsövektől is  - távol foglalkoztam a csillagok világával. Ám utóbbi szempontból e korszak mégsem veszett kárba: az MCSE akkori elnökével, a nemzetközileg is elismert (azóta visszavonult) Dr. Kolláth Zoltánnal és több aktív egyesületi taggal megnézhettem a meglepően sötét zselici égboltot a somogyi Bárdudvarnok közelében (a terület azóta a Zselici  Csillagoségbolt-park része, melynek létrehozásában Zolinak kulcsszerepe volt). Úgy emlékszem, itt láttam először az Androméda-galaxist és több másik közösséget távcsövön keresztül. Később, már az udvarunkból sikerült követni az augusztusi Perseidák meteorraj maximumát (vagyis azt az időtartamot, amikor e csoport tagjai a legnagyobb számban produkálnak "huĺlócsillagokat"), valamint más, kísérő meteorhullásokat. Ekkor - idősebb öcsém közreműködésével -  mintegy 150 meteort jegyeztem fel és többé-kevésbé azonosítottam. A feljegyzések máig megvannak, de hasonlóan hosszú "églesésen" azóta sem vettem részt.  Akkoriban kezdtem el jobban ismerkedni az űrkutatással. És ha már a csillagokat nem tudtam "elérni", adta magát a légköri jelenségek, főleg a zivatarok nyomon követése. Plusz akkor vonult be a hazai köztudatba a "szupercella" kifejezés, és mivel arrafelé nem voltak ritkák a hevesebb zivatarok sem, így "átalakultam" viharvadásszá. Ebből azonnal következett a meteorológia tudományával való barátkozás is. Később a légköroptika is érdekelni kezdett, amikor saját szememmel láttam először egy halójelenséget, immár ismét Budapestről.  Igazából ezeket tudtam a legjobban megfigyelni és rögzíteni, hiszen nem kell hozzájuk különösebb felszerelés. Ezeken kívül néhány látványosabb felhőformáción és villámfotókon kívül nem nagyon sikerült továbbjutni, de érdekes és élvezetes tevékenység volt követésük. Persze a fotózást nem úgy kell elképzelni,  hogy fogtam egy profi masinát, ráraktam a megfelelő szűrőket,  objektíveket, oszt' hajrá. Közel sem. Sokáig olcsóbb okostelefonnal fényképeztem, amiknek kamerája max. 5 megapixeles volt. Így szinte csak abban bízhattam, hogy a kamerával különböző szögekben elfordított rálátással fényképezve megnőhet a kontraszt az egyes részletek között. Így az objektum látványosabb lesz. Sokszor több tucat  -  villámok esetén több száz - képből kellett kiválasztani néhány darab sikeres képet. Szerény emlékeim szerint 2010-ben(?) közelebb kerültem az általam addig "megvetett " geológiához is, amikor Budapesten begyűjtöttem első kövületeimet. Amióta újra visszakerültem a fővárosba, az érdeklődésem egyre inkább efelé mozdult el: amikor az időm - és pénztárcám  - engedte, igyekeztem érdekes helyszínekre utazni gyűjtés céljából.  Ennek ellenére még nem volt alkalmam pl. egyméteres ammoniteszt találni (megjegyzem: semmilyet sem), de azt gondolom, kezdésnek nem olyan rossz a helyzet. Mindez mégsem jelenti azt, hogy "leszálltam a földre": a csillagos égbolt fürkészése "szerelem első látásra" marad, a fentebb ecsetelt "félrelépések" csak megerősítik ezt az érzést, egyben ki is egészítik. Sok szempontból más vagyok, mint egy átlagos műkedvelő csillagász: nem elégszem meg a csillagos ég látványával vagy egy színes fotóval mondjuk az Orion-ködről. Többet szeretnék tudni megfigyelésem témájáról, pl. szívesen végeznék méréseket is. Így ebből a szempontból a szakcsillagászokhoz valamivel közelebb állok, hiszen nekik az adatok szerzése és ezek feldolgozása jelenti tevékenységük legjavát. Nem azt mondom, hogy egy hivatásos kutatót nem fogja meg akár egy teljes napfogyatkozás látványa, vagy hogy egyes amatőrcsillagászok nem végeznek pl. üstököspályákra számításokat, de általánosságban elmondható, míg előbbiek objektív (pontos információk szerzése), utóbbiak jórészt szubjektív, esztétikai nézőpontból tekintenek az égboltra. Említettem, hogy régóta szerettem volna "rendes" csillagász lenni. Nos, az utóbbi években egyre kevesebb esélyt látok erre. Az okok főleg pénzügyi és egészségügyi természetűek. De lehet, hogy egyszer rászánom magam. Ki tudja? Végülis ahogyan a Queen együttes egykori gitárosa, Sir Brian May példája is mutatja, tanulni sosem késő... Addig is marad az amatőrködés. Egy csillagaszattal foglalkozó embernél úgy "illik", hogy távcsöve is legyen. Nos az igazság az, hogy volt. Egy MCSE-tag korábbi felajánlásának köszönhetően kaptam egy távcsövet, amin szerény lehetőségeimhez mérten meg is kezdtem a gyakorlást. De mire ki tudtam volna használni adottságú, addigra közbejött egy költözés, és a dolgok nagyon nem várt fordulatot vettek... Most egy kisebb binokulárom van (kettős kézitávcső, általában túrázáshoz vagy vadászathoz használatos). A képminősége jó, de csillagászati célokra nem igazán alkalmas. A gyönyörködés és a kíváncsiság mellett valahol ott van a késztetés saját határaink feszegetésére is: minél messzebbre és minél többet látni a világból. Ez a megnyílvánulás viszont valahol a sporthoz hasonlít. Ha utóbbit nem is, az első két érzést próbáltam másoknak is átadni különböző formában: első, bár rövidke írásom 2003-ban (?), még diákkoromban jelent meg a Kalocsai Néplapban, majd 2012-ben egy nagyobb és egy kisebb terjedelmű a Somogyi Hírlapban. Ezt követően egy blogon írtam ezt-azt a témában, elismerem, összességében véve kissé korai és éretlen próbálkozás volt. Közben létrehoztam egy szócikket a magyar Wikipédián is, majd 2014-ben írtam egy összefoglalót ezúttal az MCSE lapjába, a Meteorba. Az első nagyobb terjedelmű írásom a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) éves kiadványában, a 2022-es Űrtan évkönyve olvasható egy sorozat első részenként (a következő várhatóan nyár elején lesz elérhető a 2024-es évkönyvben). 

És mi a helyzet most? Az utóbbi 2-3 hónap meglehetősen gondterhelt és ez sokmindenre rányomja a bélyegét. És ha már bélyeg: folyamatban van egy kisebb űr-gyűjtemény kialakítása, melyhez a körülmények függvényében szerzem be az újabb darabokat. Terveim között szerepel a gyűjtemény bemutatása, ha van rá igény (igaz, nem egy látogatható kiállítás formájában). Ami pedig a fennálló nehézségeket illeti, bízom benne,  hogy mihamarabb megoldás születik. 

 Ez tehát személyes "tudománytörténetem". Kihasznált, és annál több kihagyott lehetőséggel, sikerrel és kudarccal egyaránt. De mint azt a sok hétköznapi "bölcs " mondja: ez az élet rendje. Álmodozó volnék? A fellegekben járok? Meglehet. Valamilyen szinten igen. Viszont tisztában vagyok a realitásokkal, a tényeket figyelembe veszem - hiszen ezt tesszük a mindennapi életben, és így működik a tudomány is. Ugyanakkor- részben saját tapasztalataimból kiindulva - nem szeretnék leragadni a társadalom és a "szürke hétköznapok" problémáinál és ezeken rágódni.  Egyértelműen többségük megoldása elsőbbséget élvez, ez nem kérdés. De véleményem szerint az embernek nem szabad úgy leélni az életét, hogy ezekbe temetkezve ne törekedjen az őt körülvevő világ minél jobb megismerésére. Túl sok érdekes  és/vagy szép dolog van körülöttünk, amiket egyszerűen muszáj látni vagy megtapasztalni. Vagy ahogy az ismert fizikus, Stephen Hawking mondta: "Nézz fel a csillagokra és ne a lábad elé. Próbáld megérteni, amit látsz és tűnődj el azon, mitől is létezik a Világegyetem. Légy kíváncsi!"