Bevallom, sokat gondolkodtam bejegyzésemmel kapcsolatban. Oka, hogy nem szeretek az életemről sem beszélni, sem pedig írni. A most következő "tudományos önéletrajz" viszont akaratlanul is tartalmaz bizonyos magánéleti vonatkozásokat. De úgy gondolom, hogy leendő olvasóim (reményeim szerint követőim) szeretnék tudni, hogy kitől kapják az információt, a tartalmakat. És gondolom szeretnék látni az embert is, aki ezek mögött van. Bízom abban, hogy egy személyes hangvételű poszt segít ebben.
Már kisiskolásként érdeklődtem természettudományok, leginkább a csillagászat és az űrkutatás iránt: ha jól emlékszem, első osztályos lehettem, mikor karácsonyi ajándékként megkaptam "A világűr atlasza" című könyvet (szerzői Heather Couper és Nigel Henbest voltak). Ebből kezdtem el ismerkedni a témával, amiben a szép fotók mellett igényes térképek és egyéb ábrák is segítettek. Mellette sokszor bújtam titokban a Búvár Zsebkönyvek: Égitestek című kötetét és - megintcsak- leginkább a képek érdekeltek belőle. És bár sok dolgot megjegyeztem e könyvekből, az összefüggések megértése terén még gondjaim voltak. Az iskolai és a községi könyvtárban ilyesmiket kerestem, az asztrofotók mindig megfogtak. Jelentős "mérföldkő" volt számomra, amikor egy osztálykirándulás alkalmával eljutottam Budapestre, a Gellért-hegyi Uránia Csillagvizsgálóba, ahol először nézhettem bele egy csillagászati távcsőbe. Bár nem igazán fogtam fel a látottakat, mégis meghatározó élmény volt számomra. Néhány évvel később nevelőanyám hozott egy szórólapot a Magyar Csillagászati Egyesülettől (MCSE). Akkoriban főleg így történt a tagtoborzás. Szerettem volna belépni, de anyagi lehetőségeink miatt erről hosszú ideig nem lehetett szó. Már akkor eltökéltem: bizony én csillagász leszek. Persze, olykor előtörtek olyan gyermeki ábrándok, mint űrhajósnak vagy katonának lenni, de ezek nem voltak hosszú életűek. Egészen a hatodik osztályig: ekkor kezdtem el érdeklődni a fizika, ezen belül is az atomfizika és az elektromosság irányába. Ezekhez hamarosan "társult" a kémia is. Leginkább a kísérletek voltak rám hatással - néhány egyszerűbbet volt szerencsém otthon is elvégezni. Ám legbelül mégis valamiféle titokzatosságot, sőt amolyan felsőbbrendűséget éreztem az anyagi részecskék világában. Érdeklődésem a mikrokozmosz felé azóta is megvan, bár némileg más formában. Ez nagyban közrejátszott abban, hogy a végzős évfolyamból egyedüliként jelentkeztem gimnáziumba. De még mielőtt bárki is azt hinné, hogy pedáns tanulóként még otthon is csak a tankönyvek felett görnyedtem, téved. Ma már kimondhatom: inkább elbizakodott voltam, aminek meg is lett az eredménye. Ugyanekkor jött egy nagy változás is az életemben, amit sokáig nem tudtam feldolgozni és megfelelően kezelni, emellett nagy valószínűséggel ez okozza máig tartó egészségügyi problémáimat is. Viszont ebben az időszakban (2003-ban?) kezdtem "visszatalálni" a világűr felé, immáron fizikai-kémiai ismeretekkel "felvértezve". Egy évvel korábban még a kollégiumban egyik szobatársam révén ismerkedtem meg az - ilyen korban szinte kötelező "nyuszis magazin" mellett - Élet és Tudomány folyóirattal, aki tanulmányi versenyekre való felkészüléshez járatta a lapot. Később én is hasonlóképpen tettem, ha voltak számomra érdekes írások benne, és leginkább ezekből informálódtam a tudomány aktuális helyzetéről. 16-17 éves lehettem, amikor egy szabad estén felkerestem az MCSE "főhadiszállását", a Polaris Csillagvizsgálót Óbudán. Az ottaniak megintcsak mély benyomást gyakoroltam rám, főleg hogy a látogatók között volt egy nagyon rokonszenves lány is (persze az ismeretségnek hamar vége szakadt)... Emlékeim szerint ugyanebben az évben ismét felmentem az Urániába, most már a szakkör tagjaként. Tele voltam ambíciókkal, fűtött a kíváncsiság és a tudásvágy. De egyben naiv, forrófejű és sajnos öntelt is voltam. Emiatt elkövettem több "végzetes" hibát, ami miatt távoznom kellett. Pedig meg kell vallanom, egy viszonylag termékeny időszakot élhettem meg ott, pl. először (és eddig utoljára) alkalmam nyílt távcsöves bemutatót tartani a látogatóknak, persze "felügyelet" mellett - azt hiszem, elsőre nem is volt rossz... Plusz ekkoriban építették meg - ha jól tudom, ELTE-hallgatók - az első magyar űrszimulátort, a Gemmát a csillagdán belül (amit egyszer ki is próbálhattam). Az Uránia azóta megszűnt, az ottani közösség számos tagja neves szakember vagy tanár lett, de többségüket szerintem más irányba fújta a szél. Máig emlékszem a kupolája vezető csigalépcsőkre, ami kovácsoltvas-kapuval volt elválasztva a lépcsőháztól. Vagy magára a kupolája a már-már ikonikus távcsővel, az erkélyre, ahonnan szép kilátás nyílt a belvárosra. És végül az intézmény igazgatójára, Zombori Ottóra, sokak "Ottó Bácsijára". Kellemes, de rövid időszak volt, amikor a - ma is bizonytalan sorsú - népligeti után ellátogattam a Kecskeméti Planetáriumba, ahol E. Kovács Zoltán akkori igazgató mellett megismerkedhettem a csapat többi tagjával is. Ezt követően nagyjából 10 évig a fővárostól - és többnyire a távcsövektől is - távol foglalkoztam a csillagok világával. Ám utóbbi szempontból e korszak mégsem veszett kárba: az MCSE akkori elnökével, a nemzetközileg is elismert (azóta visszavonult) Dr. Kolláth Zoltánnal és több aktív egyesületi taggal megnézhettem a meglepően sötét zselici égboltot a somogyi Bárdudvarnok közelében (a terület azóta a Zselici Csillagoségbolt-park része, melynek létrehozásában Zolinak kulcsszerepe volt). Úgy emlékszem, itt láttam először az Androméda-galaxist és több másik közösséget távcsövön keresztül. Később, már az udvarunkból sikerült követni az augusztusi Perseidák meteorraj maximumát (vagyis azt az időtartamot, amikor e csoport tagjai a legnagyobb számban produkálnak "huĺlócsillagokat"), valamint más, kísérő meteorhullásokat. Ekkor - idősebb öcsém közreműködésével - mintegy 150 meteort jegyeztem fel és többé-kevésbé azonosítottam. A feljegyzések máig megvannak, de hasonlóan hosszú "églesésen" azóta sem vettem részt. Akkoriban kezdtem el jobban ismerkedni az űrkutatással. És ha már a csillagokat nem tudtam "elérni", adta magát a légköri jelenségek, főleg a zivatarok nyomon követése. Plusz akkor vonult be a hazai köztudatba a "szupercella" kifejezés, és mivel arrafelé nem voltak ritkák a hevesebb zivatarok sem, így "átalakultam" viharvadásszá. Ebből azonnal következett a meteorológia tudományával való barátkozás is. Később a légköroptika is érdekelni kezdett, amikor saját szememmel láttam először egy halójelenséget, immár ismét Budapestről. Igazából ezeket tudtam a legjobban megfigyelni és rögzíteni, hiszen nem kell hozzájuk különösebb felszerelés. Ezeken kívül néhány látványosabb felhőformáción és villámfotókon kívül nem nagyon sikerült továbbjutni, de érdekes és élvezetes tevékenység volt követésük. Persze a fotózást nem úgy kell elképzelni, hogy fogtam egy profi masinát, ráraktam a megfelelő szűrőket, objektíveket, oszt' hajrá. Közel sem. Sokáig olcsóbb okostelefonnal fényképeztem, amiknek kamerája max. 5 megapixeles volt. Így szinte csak abban bízhattam, hogy a kamerával különböző szögekben elfordított rálátással fényképezve megnőhet a kontraszt az egyes részletek között. Így az objektum látványosabb lesz. Sokszor több tucat - villámok esetén több száz - képből kellett kiválasztani néhány darab sikeres képet. Szerény emlékeim szerint 2010-ben(?) közelebb kerültem az általam addig "megvetett " geológiához is, amikor Budapesten begyűjtöttem első kövületeimet. Amióta újra visszakerültem a fővárosba, az érdeklődésem egyre inkább efelé mozdult el: amikor az időm - és pénztárcám - engedte, igyekeztem érdekes helyszínekre utazni gyűjtés céljából. Ennek ellenére még nem volt alkalmam pl. egyméteres ammoniteszt találni (megjegyzem: semmilyet sem), de azt gondolom, kezdésnek nem olyan rossz a helyzet. Mindez mégsem jelenti azt, hogy "leszálltam a földre": a csillagos égbolt fürkészése "szerelem első látásra" marad, a fentebb ecsetelt "félrelépések" csak megerősítik ezt az érzést, egyben ki is egészítik. Sok szempontból más vagyok, mint egy átlagos műkedvelő csillagász: nem elégszem meg a csillagos ég látványával vagy egy színes fotóval mondjuk az Orion-ködről. Többet szeretnék tudni megfigyelésem témájáról, pl. szívesen végeznék méréseket is. Így ebből a szempontból a szakcsillagászokhoz valamivel közelebb állok, hiszen nekik az adatok szerzése és ezek feldolgozása jelenti tevékenységük legjavát. Nem azt mondom, hogy egy hivatásos kutatót nem fogja meg akár egy teljes napfogyatkozás látványa, vagy hogy egyes amatőrcsillagászok nem végeznek pl. üstököspályákra számításokat, de általánosságban elmondható, míg előbbiek objektív (pontos információk szerzése), utóbbiak jórészt szubjektív, esztétikai nézőpontból tekintenek az égboltra. Említettem, hogy régóta szerettem volna "rendes" csillagász lenni. Nos, az utóbbi években egyre kevesebb esélyt látok erre. Az okok főleg pénzügyi és egészségügyi természetűek. De lehet, hogy egyszer rászánom magam. Ki tudja? Végülis ahogyan a Queen együttes egykori gitárosa, Sir Brian May példája is mutatja, tanulni sosem késő... Addig is marad az amatőrködés. Egy csillagaszattal foglalkozó embernél úgy "illik", hogy távcsöve is legyen. Nos az igazság az, hogy volt. Egy MCSE-tag korábbi felajánlásának köszönhetően kaptam egy távcsövet, amin szerény lehetőségeimhez mérten meg is kezdtem a gyakorlást. De mire ki tudtam volna használni adottságú, addigra közbejött egy költözés, és a dolgok nagyon nem várt fordulatot vettek... Most egy kisebb binokulárom van (kettős kézitávcső, általában túrázáshoz vagy vadászathoz használatos). A képminősége jó, de csillagászati célokra nem igazán alkalmas. A gyönyörködés és a kíváncsiság mellett valahol ott van a késztetés saját határaink feszegetésére is: minél messzebbre és minél többet látni a világból. Ez a megnyílvánulás viszont valahol a sporthoz hasonlít. Ha utóbbit nem is, az első két érzést próbáltam másoknak is átadni különböző formában: első, bár rövidke írásom 2003-ban (?), még diákkoromban jelent meg a Kalocsai Néplapban, majd 2012-ben egy nagyobb és egy kisebb terjedelmű a Somogyi Hírlapban. Ezt követően egy blogon írtam ezt-azt a témában, elismerem, összességében véve kissé korai és éretlen próbálkozás volt. Közben létrehoztam egy szócikket a magyar Wikipédián is, majd 2014-ben írtam egy összefoglalót ezúttal az MCSE lapjába, a Meteorba. Az első nagyobb terjedelmű írásom a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) éves kiadványában, a 2022-es Űrtan évkönyve olvasható egy sorozat első részenként (a következő várhatóan nyár elején lesz elérhető a 2024-es évkönyvben).
És mi a helyzet most? Az utóbbi 2-3 hónap meglehetősen gondterhelt és ez sokmindenre rányomja a bélyegét. És ha már bélyeg: folyamatban van egy kisebb űr-gyűjtemény kialakítása, melyhez a körülmények függvényében szerzem be az újabb darabokat. Terveim között szerepel a gyűjtemény bemutatása, ha van rá igény (igaz, nem egy látogatható kiállítás formájában). Ami pedig a fennálló nehézségeket illeti, bízom benne, hogy mihamarabb megoldás születik.
Ez tehát személyes "tudománytörténetem". Kihasznált, és annál több kihagyott lehetőséggel, sikerrel és kudarccal egyaránt. De mint azt a sok hétköznapi "bölcs " mondja: ez az élet rendje. Álmodozó volnék? A fellegekben járok? Meglehet. Valamilyen szinten igen. Viszont tisztában vagyok a realitásokkal, a tényeket figyelembe veszem - hiszen ezt tesszük a mindennapi életben, és így működik a tudomány is. Ugyanakkor- részben saját tapasztalataimból kiindulva - nem szeretnék leragadni a társadalom és a "szürke hétköznapok" problémáinál és ezeken rágódni. Egyértelműen többségük megoldása elsőbbséget élvez, ez nem kérdés. De véleményem szerint az embernek nem szabad úgy leélni az életét, hogy ezekbe temetkezve ne törekedjen az őt körülvevő világ minél jobb megismerésére. Túl sok érdekes és/vagy szép dolog van körülöttünk, amiket egyszerűen muszáj látni vagy megtapasztalni. Vagy ahogy az ismert fizikus, Stephen Hawking mondta: "Nézz fel a csillagokra és ne a lábad elé. Próbáld megérteni, amit látsz és tűnődj el azon, mitől is létezik a Világegyetem. Légy kíváncsi!"
